Ma 2014. november 26., szerda, Virág napja van. Holnap Virgil napja lesz.
2003 Scheffer Galéria, Grand Hotel Hungária, Budapest PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Administrator   
2008. szeptember 12. péntek, 18:43

Kerék Antal kiállításának megnyitója

Scheffer Galéria, Grand Hotel Hungária, Budapest

2003. január 30.

Hölgyeim és Uraim, bár tudom, hogy egy kiállítás-megnyitó szöveg nem a megnyitó, sokkal inkább a kiállító személyéről kell szóljon, most mégis engedjék meg, hogy egy kicsit magammal untassam önöket. Néhány nappal ezelőtt, egy reggel, meglehetősen váratlanul be kellett vigyenek egy kórházba, és nemsokára egy hófehér szobában, egy hófehér ágyon, hófehér takaró alatt találtam magamat, és egy hófehér vasállványra akasztott üvegből valami színtelen folyadék csöpögött
a karomba szúrt tűbe. És ahogy ott feküdtem – ahogy egy kedves, nem magyar anyanyelvű barátom szokta mondani: nem mondom, hogy jól voltam, vagy nem voltam jól, mert nem voltam jól –, ha hiszik, ha nem, egyszer csak
az villant az eszembe, hogy de hát hiszen nekem pár nap múlva meg kell nyissam Kerék Antal barátom kiállítását.
És ettől a gondolattól-e, vagy sem (vagy tényleg nagyon rosszul voltam), de egyszer csak az az üvegből belém csordogáló színtelen folyadék lassan kék lett, de olyan kék… olyan kék, hogy csak na; majdnem olyan kék, mint az ágyneműn a kórház neve, de sokkal inkább olyan kék, mint a tenger egy vakítóan szikrázó februári délben valahol Velence és Torcello között, a lagúnán, amikor az ember már elhagyta a San Michele szigetét, vagy a ligúr tenger partján, Portovenere felett, egy későaugusztusi késődélutánon, és ezen a lassan az egész szobát elárasztó, ragyogó kékségen egyszer csak megjelent egy csónak, és az a csónak is kék volt, meg sárga, meg egy kicsit piros is (még ha akkor és ott, be kell valljam, nem is pont olyan volt, mint ez itt, azon a képen; de persze az azért ez a csónak volt), és felfelé kunkorodott az orra, és finoman ringatózott a vízen, és ez a csodálatos kékség meg ez a lágy ringatózás lassan engem is elringatott – és akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy jobban vagyok.

Úgyhogy nincs mese, Hölgyeim és Uraim, én bizony – nem akarván persze itt kisebbíteni a drága
és gyönyörű Valika doktor néni ez ügyben tett érdemeit – Kerék Antal képére gondolva lettem jobban. Pontosabban: azon
a randa, szürke januári reggelen, ott, azon a hideg-fehér kórházi ágyon fekve arra csodálatos, a szó minden értelmében vett felhőtlen, és hát általam sajnos annyira szeretett mediterrán világra gondolva, ami, ebből a szempontból, lám, hála Istennek, Kerék Antal képeinek – mind mennyiségileg, mind minőségileg – jó részén is ábrázolva vagyon.

Ezt a világot ugyanis Kerék Antal is nyilván szereti. És amilyen mázlija van, be is tudta járni, talán többször is, és amilyen még nagyobb mázlija van, meg is tudja örökíteni. És nemcsak úgy, mint mi, legtöbben, fotókon, filmen, videón, ilyen digi-izékkel, hanem, hogy úgy mondjam, a saját szemével látott valóságnak a saját személyiségén, lelkén átszűrt és a saját keze által történő leképezésével; ezt a dolgot röviden talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy megfesti. Ami azért, tessék csak belegondolni, nem kis dolog. Adottság kell hozzá. Tehetség. Meg persze sok macera: oldószereket öntögetni, kevergetni a színeket, ecsetekkel pacsmagolni, újra és újra nekirugaszkodni, próbálgatni, javítani; és akkor a végén a rendrakásról, az ecsetmosásról,
a lecsepegett festékfoltok feltörléséről nem is beszéltem.

De hát úgy látszik, Kerék Antal szereti ezt a sok pepecselést, és szerintem jó, hogy szereti, mert így vannak képek, jó kis mediterrán-hangulatú képek (és ez még akkor is igaz, ha azok a képek netán valahol a Távol-Keleten, vagy éppen az egészen közeli Szadán látottakat örökítik meg), lehet nézni őket, és akkor az ember egy kicsit jobban lesz. Úgyhogy: kívánok mindannyiuknak jobbulást itt ezekkel a képekkel.

Martos Gábor
irodalomtörténész

Módosítás dátuma: 2009. június 01. hétfő, 15:11