2003 Art Area Galéria, Sopron Nyomtatás
Írta: Administrator   
2008. szeptember 12. péntek, 18:42

2003. május 3. Art Area Galéria, Sopron

Kerék Antal képei elé
Babits Mihály
ITÁLIA

Itália! tudom városaid csodálni,
hol dús sikátoron vidám nép bizsereg.
Lázas az íly szűk út, mint testben kék erek,
s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.
Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái,
árkádod, oszlopod, a sugaras terek,
hol elszédülnek az ideges emberek;
vonzanak a sötét toronylépcsők csigái.
De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb,
mint honni dombjaink s a dunántúli ég,
e gömbölyű, szelid, szinjátszó kék vidék.
S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb
a vén boltok alatt, az ősök piacán,
mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám!

A babitsi sorokban megfogalmazott kettős vonzalom határozza meg Kerék Antal festményeinek világát is. Egyik oldalon elvágyódás, a mediterránum színteli ragyogásának örök vonzása. Másikon a hazatalálás, az otthon menedékét kínáló szadai dombság választása. Néhol távoli utazások bizsergető kalandjai villanak fel a színpompás délszaki tájak képtöredékeiben, másutt az oltalom és menedék biztonságot nyújtó vidéke kap formát. Vonzások és választások, kaland és megnyugvás, indulás és hazatalálás kettős kötése, hullámzó kedélye hatja át a képeket. Valóság és illúzió olykor összemosódik, a valóságos útiélmények fényképekbe mentett töredékeit a festmény sajátos eszköztára átszínezi és újraformálja. Éppígy teremti újjá a művészi képzelet az otthon vidékét is, álomszerű belső tájjá alakítva a látványt.

Kerék Antal az utazó-festők hagyományait éleszti újjá képein. A mediterráneum őt is épp olyan ellenállalhatatlanul vonza, mint évszázadok óta oly sok magyar írót és képzőművészt, Ligeti Antalt, Csontváry Kosztka Tivadart, Bernáth Aurélt vagy Molnár C. Pált.

Titkos, belső rokonságot sejthetünk e szűnni nem akaró vonzalom mögött. Talán a pannon örökség, az antik római birodalom évszázados jelenléte, vagy hagyományosan latin műveltségű kultúránk magyarázza ezt a rokonszenvet. Mindenesetre az Olümposz istenei már jó ideje otthonra találtak Pannóniában, s a mediterrán táj és lakóinak mentalitása jelképévé lett a szabad, gondtalan és
a természettel zavartalan összhangban élő létmódnak. Szemben szűkebb pátriánk változékony, szeszélyes időjárásával, a délvidék szüntelen napsütésben és termékenységben dúskáló Árkádiaként tűnik fel. Lakóit nem terhelik napi létharcok, időn és történelmen kívüli létező gyermekei az istenek kegyeltjei. Környezetüket, viseletüket, mozgásukat a szépség iránti ösztönös érzékenység hatja át, tárgyaik, épületeik egyaránt az arányos, eszményi forma racionálisan alig meghatározható vonásait hordozzák. A klasszikus szépség és hiánytalanul teljes létezés szépsége hatja át Kerék Antal képeit is. Rezzenéstelen nyugalom és lappangó érzéki izgalom ötvözete teremti meg e képek különös hangulatát. Kikötői, utcai életképei éppoly eseménytelenek, mint
a tágas panorámájú tájak. A délidő rekkenő hőségének fojtott csendje ez, az a fajta fülledt némaság, amelynek alapritmusát csak
a parti hullámok ringatásában összekoccanó csónakok zöreje, a kihalt utcákon lengő száradó ruhák suhogása, a tücsök morajló ciripelése teremti meg. A moccanatlan utcákon délidőben tetőfokára hág a színzsivaj. A perzselő nap a végletekig korbácsolja
a színek intenzitását. Ez a színekben kiteljesedő vakító szépség csábította évszázadokon át a festőket Szicilia, Kréta és Korfu vidékére.
Ám a Siesta sohasem halott csend, csak időszakos pihenő, felkészülés a valódi, zsibongó életre, amely az est közeledtével veszi kezdetét. Ahogy enyhül a nap minden felolvasztó ragyogása, úgy rajzolódik ki a dolgok tömege. A késő délutáni nap fényében mind tisztábban rajzolódik ki a délszaki városok szerkezete, az egymáshoz simuló, színes falú házak sokaságának organikus, lélegző egészet alkotó csodálatos, eleven struktúrája. Mondrian vagy Malevics absztrakt geometrikus vásznainak színkockái sem nyújtanak tisztább képstruktúrát, mint a mediterrán utcaszögletek. Kerék Antal képkivágataiban különös érzékenységgel kap formát a színeknek és vonalaknak ez a rejtett, belső szerkezete. Zsalugáteres ablakok, tengerre nyíló szűk sikátorok, félre eső kikötőkben ringatózó csónakok színsíkjai simulnak egymáshoz abban a kiszámított rendben, amelyet csak a természetből fakadó véletlen képes megalkotni.

Kerék Antal képeit szemlélve úgy tűnik, a szadai dombság nem is esik oly távol Toledó vagy Korfu hegyvidékétől, mint gondolnánk. A patakparti füzesek szeszélyesen kanyargó ágai az olajfaligetek honi rokonai. Törzsüket vörösre, kékre, fehérre festi a lenyugvó nap és a képzelet, eleven természeti létezővé varázsolva a mozdulatlan fák sorát. Ágbogaik mögött a színes házfalak meseszerű, fantáziavidéket alkotnak az falusi valóságból, ahogy a szadai lankák, színes gabonacsíkokkal mintázott hullámaira is egy belső, lelki táj rajzolja rá saját látomásait. A szó szoros értelmében nem irracionális, nem szürreális tájak ezek,
ám felfokozott színességük, dekoratív vonalritmussá stilizált látványuk a természeti élményt mégis csak kiindulópontként használja. Személyességük épp e sajátos festői átiratok módszeréből fakad, amely egész kicsit ugyan, de „elemeli” a képpé formált világot
a közvetlen természeti látványtól.
Otthonos, derűs, életkedvvel teli az otthon vidéke. Mégsem érdektelen vagy egykedvű. A táj örvénylő, ragyogó szín- és formaritmusa zsibongó élettel, csipetnyi nyugtalansággal, a felszín mögött lüktető érzéki izgalommal telíti a látványt.

Ugyanaz a vitális energia hatja át a zöldre festett portugál kertkapu, a korfui zsalugáteres ablak, a magányos portugál csónak,
a máltai kikötő és a szadai templomtorony látképét. Színerejük verseng a kinti napsütéssel, és átárad a képek nézője felé, valódi energiaforrásként telítve bennünket is életerővel.

Révész Emese
művészettörténész

 

Dsida Jenő

Kréta szigetén

Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek s a lelkem egyre nyugtalan.

Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden
a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

- Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg és szárny lebeg a vállamon s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

 

Módosítás dátuma: 2009. június 01. hétfő, 15:01